Egy város – illetve egy terület – kulturális öröksége nem korlátozódik csupán az érintett területen hosszú évszázadok alatt felhalmozódott ingóságok és ingatlanok összességére. Az örökség részét képezi az a folyamatosan változó történet is, mely apáról fiúra száll, és amelyben megfogalmazódik mindaz, ami az adott közösséget megkülönbözteti másoktól, illetve ami az emberiség többi tagjához köti.

Az örökség ugyanakkor mindazon találkozások, illetve egymást követő külső hatások nyomait is magán viseli, melyek az adott hely sajátos arculatának kialakításában szerepet játszottak. Úgy is mondhatnánk, az örökség mindazon pillantások összessége, melyeket az emberek közös örökségük ezen – a maga nemében egyedülálló – részére vetettek.”

A néprajzi tájak, a népcsoportok a nemzeti identitás meghatározó, de szinte elfeledett részei. A négy nagy tájegységen (Dunántúl, Alföld, Felföld, Erdély) belüli kisebb tájegységeink fontos identitási helyszínek. A népcsoportok (barkók, moldvai magyarok, csángók, hajdúk, jászok, kunok, matyók, palócok, székelyek) – ha még vannak – őrzik hagyományaikat a népdalban, az öltözködésben és sok-sok másban is. De vajon a térszerkezet, a településszerkezet őriz-e még bármit is?